Szerintem (nem szeretem a "szerintem" szót kezdésként, erősen gyengíti a mondanivalót, de most épp vitába-együttgondolkodásba hívok mindenkit, szóval szerintem)
az evangélikus egyház merev szerkezete nem engedi, hogy a Lélek szabadon áradjon. Elindul itt-ott, sokfelé valami ígéretes kezdet, de beleütközik a korlátokba és elhal vagy végig ígéretes "kezdet" marad. Korlátok a merev hierarchia, a struktúra, a megszokás hatalma, a lelkész-központú gondolkodás és ezernyi más.
Ebből kitörni három lehetőséget látok. Az első a kényszer (mondjuk megvonják az állami támogatást és hirtelen azzal kell főzni, amink van, hamar kiderülne mi mindenre nincsen szükségünk) - ami nem feltétlenül rossz, Csenge mesélte, hogy a Bárka táborból elfogytak a teológusok, kénytelenek voltak a nem-lelkész szervezők és a résztvevők maguk megtartani az áhítatokat - és milyen jó lett így.
A második hogy teret adunk a Léleknek, olyasmire gondolok, mint az imádságjárás a Tamás Misében. A gyülekezeti életben, közösségekben, istentiszteleti alkalmakon a szabadság kis köreit, hogy megérintsen, működjön, áradjon - áradhasson - az Isten Lelke.
A harmadik pedig az oktatás. A gyülekezeti tagjaink többségének fogalma sincs a liturgiáról, hogy miért jó evangélikusnak lenni, az egyház történetéről, a más tanításokról (a fiam a Deák térre jár, nyolcadikos és még nem hallott a szcientológusokról!) semmiről. Éppen ezért, ha bármi változást kezdünk, liturgiában, papi öltözékben, gyülekezeti vonalon, bárhol, megrettennek, mert többségük (evangélikus, keresztyén) identitását a megszokás adja és nem a megértés. (Messzemenőkig támogatom Anikó elképzelését a TM segítő képzéssel kapcsolatosan - ha találunk benne helyet nekem, nagyon szívesen részt is veszek benn).
Vitatkozzatok velem, szóljatok hozzá!