Kedden történelemóra lesz: Bábel tornya. 

Gyertek! 

És, mindenki hozzon magával egy embert! :)

"John Pierpont sikertelen emberként halt meg. 1866-ban, nyolcvanegy évesen kormánytisztviselőként végezte be napjait Washingtonban, lélekölő személyes kudarcok hosszú sorával a háta mögött.
Pedig a dolgok egész jól indultak. A Yale-en végzett - amelynek alapításában nagyapja is segédkezett -, és az oktatást választotta hivatásául.
De kudarcot vallott a tanításban. Túl elnéző volt a diákjaival. Így hát próbaképpen a jog világához fordult.
Ügyvédként is kudarcot vallott. Ügyfeleivel túl nagyvonalú volt, az igazságot pedig túlságosan a szívén viselte ahhoz, hogy elvállalja a jól fizető ügyfeleket. Ezek után felcsapott méteráru-kereskedőnek.
Üzletemberként is kudarcot vallott. Képtelen volt eleget felszámítani portékájáért ahhoz, hogy nyereségre tegyen szert, a hiteleket pedig túlságosan liberálisan kezelte. Közben verseket is írt, és bár kiadták őket, a jogdíj kevés volt a megélhetéshez.
Költőként is kudarcot vallott. Így hát elhatározta, hogy lelkipásztor lesz. Beiratkozott a Harvard Teológiai Fakultására, majd a bostoni Hollis Street Church lelkészévé szentelték. A szesztilalmat támogató, a rabszolgaságot viszont elítélő álláspontja miatt azonban a gyülekezet befolyásos tagjai lemondásra kényszerítették.
Lelkipásztorként is kudarcot vallott. A politika még olyan terepnek látszott, ahol viheti valamire, és a Rabszolgafelszabadítók Pártja meg is választotta Massachusetts állam kormányzójelöltjének. Veszített. Elszántan képviselőnek jelöltette magát a Szabad Föld Párt színeiben. Ismét veszített.
Politikusként is kudarcot vallott. Kitört a polgárháború és ő káplánnak jelentkezett a 22. Massachusets-i Önkéntes Ezredbe. Két héttel később leszerelt, mert a feladatot túlságosan megerőltetőnek találta az egészségére nézve. Hetvenhat éves volt ekkor. Még a káplánság sem jött össze neki.
Valaki szerzett neki egy huszadrangú aktatologató állást Washingtonban, a pénzügyminisztérium hátsó traktusában, és életének utolsó öt évét alantas aktatologatással töltötte. De még ebben sem volt valami nagymenő. Nem szívből csinálta. John Pierpont sikertelen emberként halt meg. Semmit sem valósított meg abból, ami lenni vagy amit tenni szeretett volna. Sírját kis emlékkő jelzi Massachusets állambeli Cambridge Auburn-hegyi temetőjében. A gránitba vésett szöveg így szól: POETA, PREDICATOR, PHILOSOPHUS, PHILANTROP.
Ennyi idő után az ember bizonygathatná, hogy voltaképpen nem is volt sikertelen. A társadalmi igazság iránti elkötelezettsége, az a vágya, hogy szeretetteli ember legyen, aktív részvétele a kor nagy eseményeiben, és az emberi értelembe vetett hite - mindez nem kudarc. Sok minden, amiről azt hitte, vereség, időközben sikerré vált. Az oktatást megreformálták, a jogi eljárásokat tökéletesítették, a hiteltörvényeket módosították, és mindenekelőtt egyszer és mindenkorra eltörölték a rabszolgaságot. Hogy miért mesélem el mindezt? Semmi különös nincs benne. Sok tizenkilencedik századi reformer hasonló életet élt meg - hasonló sikereket és kudarcokat. John Pierpont egy igen lényeges szempontból mégsem volt sikertelen. Minden évben, december közeledtével az ő sikerét ünnepeljük. Szívünkben egész életünk során emlékezünk rá.
Egy dallal.
Nem Jézusról vagy az angyalokról, még csak nem is a Télapóról szól. Egyszerű dal arról, milyen jó suhanni a téli alkonyat hideg, fehér sötétjében, hó vontatta szánon. Baráti társaságban, egész úton nevetve és dalolva. Nem több. De nem is kevesebb. Ez a "Jingle Bells". A szerzője pedig nem más, mint John Pierpont.
Olyan dalt írni, amely a legegyszerűbb örömökről szól, olyan dalt, amelyet világszerte három-négyszáz millió ember ismer - amely olyasmiről szól, amit sohasem csináltak, de el tudják képzelni - olyan dalt írni, amelyet felnőtt és gyerek abban a pillanatban el tud dúdolni, amint az első akkord megszólal a zongorán és a lelkében - nos, ez nem nevezhető éppen kudarcnak.
A tél kellős közepén, egy havas délután vetette papírra a sorokat John Pierpont, apró ajándékul családjának, barátainak és a gyülekezetnek. És ekként cselekedve maradandó karácsonyi ajándékot adott, méghozzá a legnemesebb fajtából, nem olyat, ami a karácsonyfa alá kerül, hanem az öröm láthatatlan, legyőzhetetlen ajándékát.

(Utóirat. 1987 telén Washington államban, a Cascade-hegységbeli Methow-völgyben végre valahára megvalósult egy régóta dédelgetett álmom.
A hó három lábnyi vastag volt, a hőmérséklet fagypont alá zuhant, az égbolt tiszta, a szán nyitott, az almásderesen vörös lószerszám és csengettyűk. Mi pedig siklottunk a havon és egész úton nevettünk.
Köszönöm neked John Pierpont. A dal minden szava szentigaz.)"
(Robert Fulghum: Már lángolt amikor ráfeküdtem, Budapest, Park kiadó, 199414-17.o.)

Jézus sikeres volt? Sikeres életet élt?

Az élet értelme: a siker?

A beígért idézet

Szóval azzal kapcsolatban, hogy milyennek képzeltük magunkat gyermekként 20-30-40 akárhány évesen, és mennyi álom és terv végezte a kukában vagy került parkolópályára, az alábbi idézet jutott eszembe. Kicsit más a fókusza, főleg az öregedés. 28 évesen olvasva a dolgot nem állíthatom a saját tapasztalatomból, hogy tényleg így van, ahogy alább olvasható, engem mindenesetre megérintett, elgondolkodtatott.

Az idézet Stanislaw Lem: Ananké c. novellájából való. Ez egy novellasorozat része, melynek főhőse egy űrhajós, Pirx pilóta. A novellák az ő életének epizódjait mesélik el, diákéveitől tapasztalt űrveterán koráig; ifjúsági regényre emlékeztető stílusuk ellenére komoly témákat boncolgatnak, általában valamilyen erkölcsi dilemmát vagy az emberi tudás korlátait. (forrás: Wikipedia)

Az eredetileg említett érzésről az utolsó pár sor szól. Az élet értelme, "az ember célja e küzdés maga" ? :)

(Forrás: Stanislaw Lem teljes science-fiction univerzuma II.
Szukits Könyvkiadó, 2006)

"Igazából már nekem is van névjegyem. Végül csak kifundáltam, mit írjak rá. Egyetlen szót. "Fulghum." Ez az én foglalkozásom. És amikor átadom valakinek, kellemes beszélgetésekre ad alkalmat. Azzal foglalkozom, hogy a lehető legfulghumabb legyek. Ami pedig annyit jelent, hogy gyermek vagyok, apa, férj, barát, énekes, táncos, étkező, lélegző, alvó, takarító, mosogató, fürdőző, úszó, futó, gyalogló, művész, író, festő, tanár, prédikátor, állampolgár, költő, ügyvéd, szomszéd, álmodozó, vágyakozó, nevető, utazó, zarándok és így tovább és így tovább.
Te meg én - végtelen, gazdag, hatalmas, ellentmondásos, élő, lélegző csodák vagyunk - szabad emberek, Isten és az örökkévaló világmindenség gyermekei. Ez az, amit csinálunk."
Robert Fulghum: Már lángolt, amikor ráfeküdtem. 50.o. Park kiadó, Budapest, 1994.

Ami nagyon megütött ma este - mondtam is -, hogy milyennek képzeltük magunkat gyermekként 20-30-40 akárhány évesen. Biztosan nem ilyen élet volt a szemem előtt annak idején, mennyi álom és terv végezte a kukában vagy került parkolópályára. Azzal együtt megrázott ez a kép, hogy természetes, hogy változnak a gyermekkori álmok, és hogy nagyon gazdag életem van így is.

Nnna, baromi webkettes vagyok, két levelet is találtam a múlt hétről, éppen tőletek, amire nem reagáltam, bocs.

update: nem kettő, hanem három levélre nem válaszoltam, tudnám minek van görgős egerem :(

A keddi este témája az élet értelme. Miután ez nagyjából a következő 200 alkalomra ad megbeszélnivalót (plusz csendeshétvégék és nyári mulatságok), úgyhogy elkezdtem aprózni, holnap arról fogunk beszélgetni, hogy milyen szerepeink vannak az életben.

"Szeretnék részt venni a jövő heti Tamás-ifin. Ha nem tudok bejutni, milyen számot hívhatok?
Köszönöm: R"
írták nekem pénteken a Facebookon. Úgy tűnik lesznek megint újak is.

És, tanultam egy új kifejezést: egyházi homeless.
Szvsz nem csak (vagy nem elsősorban) keresőknek szól a Tamás mise, hanem olyanoknak, akik valamiért nem tudnak beilleszkedni a vasárnapi istentiszteletek, gyülekezeti bibliaórák világába, akiknek épp nincs élő közössége, de vágynak rá, vagy akiknek van, de valami másra is vágynak. A hivatalos egyház számára elveszetteknek, akiket azonban Jézus számon tart.
Otthont teremtünk.

Különben szó esett bőségről és lemondásról, boldogságról és megelégedettségről, meg még nagyon sok mindenről, végül valami olyasmire jutottunk, hogy amikor a mindennapi kenyérért imádkozunk (amit azért nem hagyunk ki, bármit is mondott az LVSZ küldött), a hálaadás kell megszólaljon, hogy nagyon-nagyon köszi, hogy minden megvan, ami csak kellhet, meg a kérés, hogy holnap is meglegyen, amit annak ellenére Istentől várunk, hogy tele a hűtő, van némi megtakarított pénzünk és fizetünk nyugdíjjárulékot. Ámen.

Luther a Kis Kátéban:

"A negyedik kérés.
A mi mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma!

Mit jelent ez? – Felelet:

Isten a mi kérésünk nélkül is megadja ugyan a mindennapi kenyeret minden gonosz embernek, de mi azt kérjük ebben az imádságban, hogy ezt velünk beláttassa és mi hálaadással vegyük mindennapi kenyerünket.

Mit jelent a mindennapi kenyér? – Felelet:
Mindazt, ami a test táplálására és szükségleteire tartozik, úgymint: étel, ital, ruházat, lábbeli, ház, udvar, szántóföld, barom, pénz, vagyon, kegyes házastárs, istenfélő gyermekek, jámbor cselédek, istenfélő és hűséges felsőbbség, jó kormány, jó időjárás, békesség, egészség, jó rend, becsület, jó barátok, hűséges szomszédok és ezekhez hasonlók."

Előkerült a beszélgetés során a Maslow piramis - a mindennapi kenyérbe mi minden tartozik bele.

Megvolt az első Tamás-mise bibliaóra, amolyan old-school ifjúsági óra, köszönöm, hogy eljöttetek, hogy hozzászóltatok, hogy énekeltetek és imádkoztatok velem. Nagyon lelkes vagyok - nagyon várom a következőt és a véleményeket és hozzászólásokat.
És, jövő hétre mindenki hozzon magával egy embert!