Ma reggel reggeli áhitatot tartottam a Deák téri gimiben. Emlékeztek még kedden mit mondtam az áhitatokról, hát ez nem az a helyzet, hogy ha nem kapok semmit a Lélektől, akkor nem beszélek.
Az iskolai áhitat nagyon speciális helyzet, gondoljatok bele, 3-400 gyerek, 10-18 évesek, még ha a többség a fehér középosztályból jött is, a korkülönbség miatt teljesen másképp gondolkodnak, éreznek, lázadnak, keresnek. Itt nem lehet sokat beszélni, minden mondatnak súlya van, és nem lehet egy gondolatot kifejteni a maga szépségében, mert borul a rend és oda a figyelem. Egy kicsit "gyöngyöt a disznók elé" szituáció, kötelező részt venni, kötelező csendben lenni, oszt ennyi, legyen már vége, emiatt keltem korábban? Arra mindenképp jó, hogy le kell írni minden mondatot, és emiatt kevés, írásban is meglévő beszédem egyike lett a mai. Fogadjátok szeretettel:

János 6.48-51

Jézus mondja: „Én vagyok az élet kenyere. Atyáitok a mannát ették a pusztában mégis meghaltak. De ez az a kenyér, amely a mennyből szállt le, hogy aki eszik belőle, meg ne haljon. Én vagyok az élő kenyér, amely a mennyből szállt le: ha valaki eszik ebből a kenyérből, élni fog örökké, és az a kenyér, amelyet én adok, az én testem, amelyet oda fogok adni a világ életéért.”

Tudtátok, hogy van Budapesten hajléktalan gyerekeknek óvoda? Ennek az óvodának a vezetője mondta:

„A mi gyerekeink étkezési kultúrája más. A ritmusa is. Bizonyára azért, mert sosem lehet tudni, lesz-e másnap mit enni. A hozzánk kerülő gyerekek kezdetben folyton ennének. Mi minden ételt megmutatunk. Ha lereszeljük a káposztát, azt is. Az egyik kis óvodásunk úgy érkezett hozzánk, hogy kizárólag a krumplit ismerte...

Ezeknek a gyerekeknek, a mi óvodásainknak az a legnagyobb örömük, ha van mit enni...

A pesti hajléktalanóvoda reggel 7-kor nyit, a gyerekeket először megfürdeti, aztán tiszta ruhába öltöztetik, vagyis először enni kapnak, mert nagy részük délután négytől másnap reggelig nem eszik. Nincs mit.”

Rajtuk kívül még rengeteg ember van Magyarországon, akinek ugyan van valami fedél a feje felett, azonban, hogy mit fognak másnap – vagy akár aznap este - enni, az mindig kérdéses.

Azért olvastam fel, mert bár minket kevéssé érint, de vannak nagyon sokan vannak, nem is messze tőlünk, akiket igen.

Vajon mi lenne a metafora, amit Jézus használna, hogy minket megfogjon? Mi az, amire nagyon vágyakozunk? Én vagyok az iPad, amely a mennyből szállt alá? A buli a hétvégén, amire nagyon el akarsz menni? A párizsi hosszú hétvége a nagynénémmel, sőt Föld körüli utazás? Annak a lánynak/fiúnak a szerelme, akiről álmodsz már mióta?

Jézus ma is, nekünk is azt mondaná: Én a kenyér vagyok. Mert a kenyér 5000 éve az emberiség alapvető tápláléka, amire valamilyen formában mindenkinek szüksége van. Amiről itt szó van, az ugyanúgy alapvető emberi szükséglet, mint a kenyér. De még ennél is fontosabb, mert életet ad az embereknek és életet ad a világnak.

A szeretetről van szó. Az elfogadásról, a megbecsülésről, tulajdonképpen egy nagy ölelésről – arról, amire mindannyian vágyakozunk. Ahogy Jézus hallgatói és ma is sokan a mindennapi kenyérre, úgy vágyunk mi is a minket elfogadó, megbecsülő, átölelő szeretetre.

Én vagyok az élő kenyér, mondja Jézus, az Isten testet öltött ölelése. Valóban ő az, akiben páratlan módon mutatkozik meg az Isten elfogadó szeretete – az életét adja a mienkért cserébe.

Nemcsak a húsvétra való készülésben, hanem életünk minden napján ez a legfontosabb, amit tudnunk kell az Istenről: annyira szeret minket, Titeket és Engem, Mindannyiunkat, hogy Jézus Krisztust küldte hozzánk, hogy Jézus Krisztust adta értünk. Ő az Isten mindannyiunkat elfogadó, megbecsülő, átölelő szeretetének jele.

Ámen.